Bill Kaulitz sosem megy ki a házból smink nélkül, mondja a nő a lemezcégnél. A megbeszéléseken mindig figyelembe kell venni a maszkra szánt időt. És amikor a törékeny fiatalember valaki előtt áll, az embernek halvány fogalma lehet arról, mennyi időt igényel a külseje. A fekete, tökéletesen elkészített frizura alatt szőke raszták villannak elő, a szemhéjakon fekete és fehér csíkok kompozíciója, amelyhez hasonlóan lakozták ki a körmöket. Bőrkesztyűs kezek, rengeteg lánc rendezetten a fekete trikón. Az ikertestvére Tom mellette ül a kanapén egy rózsaszín falú hotelszobában. Mint egy utcai rocker bőrdzsekiben és afrofonatokkal. Nem kevésbé szokatlan, de nem annyira feltűnő. Két egészen normális fiú popsztár-ruházatban.

Bill, Tom, mindkettőtöknek szeptember 1-jén lesz a születésnapja, mit kívántok?

Bill Kaulitz: Azt kívánom, hogy a családommal lehessek, láthassam a barátaimat és kávét ihassak. Szeretek kávét inni, literszámra iszom. És örülnék egy kávépartinak krémes sütikkel. És klassz lenne, ha mindenki 60 év feletti lenne. Egy igazi kávés traccsparti.

Tom Kaulitz: Idősebb emberekkel a beszélgetés mindig más fodulatot vesz. Teljesen másképpen gondolkodnak. Klassznak találnám, hogy minden vasárnap kávé mellett beszélgessek.

Anyagi kívánságok?

Bill: Nekem nincs.

Talán egy új autó?

Tom: Azt hiszem, nincs senki, aki nekem valami ilyesmi ajándékot adna. De az igaz, egy új autónak nagyon örülnék.

20 évesek lesztek. Felnőttetek?

Bill: Azt hiszem, sosem fogok felnőni. De a felnőtté válás is relatív, már 13 évesen úgy gondoltam, hogy bármit megtehetek, és elég idősnek éreztem magamat ahhoz, hogy klubbokba járjak és alkoholt igyak. Mindig is idősebbnek éreztem magamat a koromnál.

Távoktatás során érettségiztetek le és a különösen példás eredményetek miatt kitüntetést is kaptatok. Kínos volt?

Bill: Egy kicsit. Tom és én mindig utáltuk a sulit. Az volt a legrosszabb időszak az életünkben. Mindenkit sajnálok, akinek iskolába kell járnia.

Mi volt ennyire rossz benne?

Tom: A legtöbbször csúfoltak minket a külsőnk miatt. A legrosszabbnak azt találtam, hogy az iskolában teljesen elnyomják az emberek egyéniségét.

Bill: Tomot és engem két különböző osztályba tettek büntetésből hetedikben. Igazi problémás gyerekek voltunk és majdnem kicsaptak minket. De nem drogok vagy verekedések miatt. Hanem azért, mert a tanárok egyszerűen nem voltak elég felnőttek, hogy velünk elbeszélgessenek. Látszik, hogy a tanárképzésben túl rövid ideig tanulnak pedagógiát. Sokan választják ezt a szakot, mert nem látnak más lehetőséget. De ahhoz, hogy valaki tanár legyen, igazán kell akarnia ezt és szenvedélyesnek kell lennie.

Sok rajongó számára ti vagytok a példaképek. Vannak értékek, amiket közvetíteni akartok nekik?

Tom: Egyáltalán nem érezzük magunkat példaképnek.

De már megéltetek egy-két dolgot. Tudatában vagytok ennek?

Tom: Nem, gyakran nem. Az embernek függetlennek kell lennie mindentől. Már így is eléggé korlátozott a szabadságunk. Semmiképpen sem akarok arra figyelni, hogy ne káromkodjak az interjúkban.

De például elköteleztétek magatokat egy AIDS-ellenes kampány mellett.

Tom: Természetesen, néha próbálunk olyan dolgokban részt venni, amiket fontosnak tartunk. De végeredményben: utálom ezeket a mutatóujjpozíciókat (azaz utál példakép lenni). Sosem szeretnék az lenni.

Elmentek szavazni?

Tom: Ähm, igen. Majd meglátjuk.

Bill: Az lenne az első alkalom.

Hány százalékban normális az életetek?

Bill: 1%.

Mint más világsztárok, ti sem mehettek már el bevásárolni?

Tom: Bizony nem. Amikor elkezdtük a zenélést, olyan korban voltunk még, hogy a szüleink vásároltak be, és most már olyan korban vagyunk, amikor magunknak kell mindent elvégezni, és nem tehetjük.

Bill: Elég menőnek hangzik, hogy személyi asszisztensünk van, aki mindenről gondoskodik. De szívesebben venném, ha én magam vehetném meg magamnak a joghurtomat.

Tom: Az USA-ban vannak olyan szupermarketek, amik egész nap nyitva vannak. Ott hajnali négykor is vásárolhatsz, mert nincs ott senki. Egyszer egy játékosztályra mentünk és mindent megvettünk. Pisztolyok nyílakkal vagy távirányítású autók.

Bill: És utána azzal lövöldöztünk a kocsikra. Total idétlen.

És hogyan vásároltok ruhákat?

Bill: Leginkább az interneten vagy katalógusból. Teljesen unalmas. De néha az embernek át kell ugrania az árnyékát. Tojok rá, azután meg ott állnak kinn az ajtó előtt a fotósok és a rajongók. Néha ki kell szaladni, egyszerűen ez kell, hogy élhess.

Mi áll az étkezési kívánság listátokon?

Bill: Tulajdonképpen minden évben egy új dolog. És hozzá kell tennem, elég szép hosszú. De olyan kevés dolgunk van otthon, és így ilyenkor megpróbáljuk a lehető legtöbbet kihozni belőle. A legfontosabb a kávé és a megfelelő paplan a hotelekben. Ezek a gyapjú takarók a legrosszabbak. Mintha sátorban lennénk. Ezek azok, amik nekem a legfontosabbak, egy rendes paplan és egy rendes párna.

Vannak még normális barátságaitok korábbról?

Bill: Alig. A Tokio Hotel-korszakban nem szereztünk új barátokat, mert már nem tudunk rendesen megismerni embereket. Mindenki, aki velünk találkozik, már gyakran rendelkezik rólunk véleménnyel.

Különösen elővigyázatosak vagytok, amikor emberekkel kerültök kapcsolatba, mivel gyakran elárultak titeket?

Tom: Igen, legtöbbször szerkesztők vágtak át minket, titkolva a foglalkozásukat. A karrierünk kezdetén szereztünk néhány extrém tapasztalatot ezügyben. 15 évesen minden Aftershowpartin ott voltunk és természetesen becsíptünk. Akkoriban úgy volt: Ittál egy korty alkoholt és a következő nap a szerkesztőség hívta a fiatalkorúak hivatalát, és az egész ügyet (a Tokio Hotelt) le akarták fújni.

De valószínűleg van egy külön emberetek, aki az ilyen problémákat elrendezi.

Tom: Nem, sosem volt. És nem is akarok senkit, aki megmondaná nekem, milyen kérdésre mit kell válaszolnom.

Bill: Ezt magunknak kell megtanulni. Az ember lezuhan és így azután átéled, hogy néha rossz dolgokat is megírnak rólad az újságokban.

Kaptok ilyenkor pszichológiai támogatást?

Tom: A családunk és a barátaink a mi lelki támaszaink. El tudom képzelni, hogy hivatásos segítséget kapjak, de erre időnk sincs.

Bill: Meg tudom érteni, ha az emberek ehhez fordulnak. A probléma az, hogy én nem hiszek benne.

Tom: Mindig azt hiszem, hogy okosabb vagyok a pszichológusnál.

Bill: Pontosan. Minden, amit ott elmesélek, szándékosan mesélem el, mert ez a problémám. És azután a pszichológus azt mondaná: Igen, ezt át kell gondolnod. És én azt gondlom akkor: Ja klassz, ezt már eddig is tudtam.

http://www.welt.de/die-welt/kultur/literatur/article4425235/Erwachsen-ist-relativ.html

Bill Kaulitz gehe nie ungeschminkt aus dem Haus, sagt die Frau von der Plattenfirma. Die Zeit für die Maske müsse man bei Terminen daher immer mit berechnen. Und wenn der zierliche junge Mann vor einem steht, bekommt man eine leise Ahnung, wie viel Zeit sein Äußeres braucht. Unter den schwarzen, perfekt frisierten Haaren schauen blonde Dreadlocks hervor, die Augenlider ziert eine Komposition von schwarzem und weißem Strich, dazu passend sind die Nägel lackiert. Die Hände in Lederhandschuhen haben Mühe, die Masse an Ketten, die an seinem schwarzen Shirt befestigt sind, zu ordnen. Sein Zwilling Tom sitzt neben ihm auf einer Couch in einem Hotelzimmer mit rosa Wänden. Er gefällt sich als Streetrocker mit Lederjacke und geflochtenen Haaren. Nicht minder aufwendig, aber nicht so auffällig. Zwei ganz normale Jungs in Popstar-Verkleidung.

Bill, Tom, Sie beide haben am 1. September Geburtstag, was wünschen Sie sich?

Bill Kaulitz: Ich wünsche mir, mit meiner Familie zusammen zu sein, meine Freunde zu sehen und Kaffee zu trinken. Ich liebe Kaffeetrinken, ich trinke ihn literweise. Und ich hätte gerne eine Kaffeerunde mit Sahnetörtchen. Und geil wäre, wenn die alle über 60 wären. So ein richtiger Kaffeeklatsch.

Tom Kaulitz: Mit so alten Leuten kann man nämlich Gespräche führen, die ganz ab vom Schuss sind. Die machen sich ganz andere Gedanken. Das fände ich gut, jeden Sonntag Kaffeeklatsch.

Haben Sie materielle Wünsche?

Bill: Ich nicht.

Ein neues Auto vielleicht?

Tom: Ich glaube, es gibt niemanden, der mir was Materielles schenken würde. Aber klar, über ein neues Auto würde ich mich schon freuen.

Sie werden 20. Sind Sie erwachsen?

Bill: Ich glaube, ich werde nie erwachsen. Aber erwachsen ist ja auch relativ, ich habe schon mit 13 gedacht, dass ich alles machen kann, und habe mich alt genug gefühlt, in Clubs zu gehen und Alkohol zu trinken. Ich hab mich immer älter gefühlt, als ich bin.

Sie haben per Fernunterricht Ihre mittlere Reife nachgemacht und wurden für besonders gute Leistung ausgezeichnet. Das ist fast peinlich, oder?

Bill: Ein bisschen. Tom und ich haben die Schulzeit gehasst. Das war die schlimmste Zeit in unserem Leben. Alle, die zur Schule gehen, tun mir sehr leid.

Was war daran so schlimm?

Tom: Am meisten sind wir aufgrund unseres Aussehens in der Schule angeeckt. Am allerschlimmsten finde ich, dass die Persönlichkeit jedes Einzelnen in der Schule total unterdrückt wird.

Bill: Tom und ich wurden in zwei verschiedene Klassen strafversetzt in der 7. Klasse. Wir waren richtige Problemkinder und wären fast von der Schule geflogen. Aber nicht wegen Drogen oder Prügeleien. Sondern wegen Diskussionen, denen die Lehrer einfach nicht gewachsen waren. Und da merkt man, dass Pädagogik in der Lehrerausbildung viel zu kurz kommt. Viele rutschen in das Studium rein, weil sie keine andere Möglichkeit sehen. Aber um Lehrer zu sein, muss man es richtig wollen und Leidenschaft haben.

Sie haben ja für viele Ihrer Fans auch einen Vorbildcharakter. Gibt es Werte, die Sie vermitteln wollen?

Tom: Wir fühlen uns eigentlich nicht als Vorbilder.

Aber Sie leben ja schon etwas vor. Sind Sie sich dessen bewusst?

Tom: Nein, oft nicht. Man muss sich davon auch frei machen. Wir haben ja sowieso schon einen sehr begrenzten Freiraum. Ich will auf keinen Fall jetzt auch noch darauf achten, dass ich keine Schimpfwörter in Interviews benutze.

Sie haben sich aber zum Beispiel für eine Anti-Aidskampagne engagiert.

Tom: Natürlich, wir versuchen schon manchmal, uns für Sachen einzusetzen, die wir wichtig finden. Aber im Endeffekt: Ich hasse diese Zeigefingerposition. So möchte ich nie werden.

Gehen Sie wählen?

Tom: Ähm, ja. Mal gucken.

Bill: Dann jedenfalls das erste Mal.

Wie hoch ist der Anteil an Normalität in Ihrem Leben?

Bill: Ein Prozent.

Ist es so wie bei internationalen Stars, dass Sie nicht mal mehr einkaufen gehen können?

Tom: Ja, absolut. Als wir angefangen haben, Musik zu machen, waren wir in einem Alter, in dem unsere Eltern für uns eingekauft haben, und jetzt sind wir in einem Alter, in dem wir das selber machen müssten, und können es nicht.

Bill: Das klingt zwar ganz cool, einen Personal Assistant zu haben, der immer alles besorgt. Aber ich würde mir meinen Joghurt auch gerne mal selbst aussuchen.

Tom: In den USA gibt es auch Supermärkte, die 24 Stunden am Tag offen haben. Da kannst du auch nachts um vier hin, wenn sonst keiner da ist. Da sind wir mal in eine Spielwarenabteilung gegangen und haben uns alles geholt. Pistolen mit Pfeilen oder ferngesteuerte Autos.

Bill: Und dann haben wir damit Autos beschossen. Total albern.

Und wie kaufen Sie Ihre Kleidung?

Bill: Das macht man dann meistens im Internet oder aus dem Katalog. Total langweilig. Aber man muss auch manchmal über seinen Schatten springen. Scheiß drauf, dann stehen halt da draußen Fotografen und Fans vor der Tür. Manchmal muss man rausgehen, das braucht man einfach auch, um zu leben.

Was steht denn auf Ihrer Cateringwunschliste?

Bill: Eigentlich gibt es jedes Jahr eine neue. Und ich muss zugeben, die ist ganz schön lang. Aber wir sind so wenig zu Hause, und dann versucht man es sich möglichst schön zu machen. Das Wichtigste sind Kaffee und richtige Decken in den Hotels. Diese Wolldecken sind das Schlimmste. Da fühlt man sich wie beim Zelten. Das ist das, was mir am wichtigsten ist, eine richtige Decke und ein richtiges Kopfkissen.

Haben Sie eigentlich noch ganz normale Freundschaften von früher?

Bill: Nur. In der Tokio Hotel-Zeit haben wir keine neuen Freunde dazubekommen, weil man Menschen gar nicht mehr so richtig kennenlernt. Jeder, der uns trifft, hat ja oft schon eine Meinung über uns.

Sind Sie besonders vorsichtig im Kontakt mit Menschen, weil Sie oft betrogen worden sind?

Tom: Ja, meistens von so versteckten Redakteuren. Wir haben extreme Erfahrungen am Anfang unserer Karriere gemacht. Mit 15 waren wir auf jeder Aftershowparty und haben uns natürlich schon zugekippt mit Alkohol. Damals war es so: Du hast einen Schluck Alkohol getrunken, und dann riefen am nächsten Tag Redakteure beim Jugendamt an und wollten das ganz Projekt einstampfen lassen.

Aber Sie kriegen wahrscheinlich auch ein Coaching, wie man mit solchen Situationen umgehen muss.

Tom: Nein, hatten wir nie. Und ich will nicht auch noch jemanden, der mir erzählt, wie ich auf welche Fragen antworten muss.

Bill: Das muss man selber lernen. Indem man sich reinstürzt und dann damit lebt, dass auch mal falsche Sachen in der Zeitung stehen.

Bekommen Sie für solche Fälle psychologische Unterstützung?

Tom: Die psychologische Betreuung übernehmen die Familie und die Freunde. Ich könnte mir schon vorstellen professionelle Hilfe zu bekommen, aber dafür haben wir auch wieder keine Zeit.

Bill: Wenn Leute das machen, kann ich das nachvollziehen. Das Problem ist, ich glaub da nicht dran.

Tom: Ich denk auch immer, ich bin cleverer als der Psychologe selbst.

Bill: Genau. All das, was ich da erzähle, erzähle ich ja bewusst, weil es mein Problem ist. Und dann würde mir der Psychologe sagen: Ja, da musst du mal drüber nachdenken. Und dann denk ich mir: Ja toll, das wusste ich auch schon vorher.

http://www.welt.de/die-welt/kultur/literatur/article4425235/Erwachsen-ist-relativ.html