A Tokio Hotel egy egész nemzedéket talált meg. És nemcsak Németországban, hanem világszerte. A hullám Európából indult és egészen Amerikáig és Dél-Amerikáig elért. Egy turbo-karrier.
Otta Waalkes [német komikus]: Nemrég Kínában voltam és mondtam: Mit tudtok Németországról? - `Tokio Hotel`.
Frank-Walter Steinmeier [német külügyminiszter 2005 - 2009]: Mindegy hova megyek - Franciaaország. Izrael, USA - mindenhol fiatalok mennek a Goethe-Intézetbe és a Tokio Hotel dalszövegeket akarnak fordítani.
Oliver Pocher [német komikus]: Egy ilyen dolog csak akkor működik ha hieteles és velük az. És ezért olyan sikeresek.
2009 őszén Bill, Tom, Georg és Gustav visszatértek. Egyéves szünet után a Tokio Hotel ismét itt van. Új CD, új hangzás és új külső.
Jürgen Vogel: De megtörtént … elértek valamit, ami kevés olyan bandának sikerült akikért a tinik rajonganak: a gyerekekből, a tinikből felnőttek lettek.
A Tokio Hotel srácai felnőttek. A Kaulitz-ikrek nemrég ünnepeltéj a 20. szülinapjukat. Az új albumon bemutatják az új stílusukat és - mint mindig a Tokio Hotel esetében - újabb meglepetéssel szolgáltak.
Michael Michalsky [divattervező]: Nos, azt hiszem, a banda új külseje jelentős faktor a nemzetközi siker szempontjából mert nem úgy néznek ki, mint a falusi német suttyók.
Markus Kavka: Egyértelmű, hogy egy millió tini, nem számít, fiú vagy lány, nem nézhet ki úgy, mint Bill Kaulitz. Ez egyfajta művészet... igen egy androgün fantázia amire bármit kivetíthetünk.
Tokio Hotel mindent elért, amiről mások csak álmodnak. Igazi szupersztárok.
Tom: Korábban mindig néztem a többi sztárt, és azt gondoltam, milyen szuper az életük. Egy halom pénzt keresnek, néha felmennek egy vacak színpadra és a dalaikat játsszák és utána…
Bill *félbeszakítja* És még panaszkodnak is.
Tom: … és még panaszkodnak és egész nap nyafognak és szuper partit adnak és luxuséletük van és... ez közel sem a valóság. És csak azután tudtuk meg ezt, hogy mi magunk is átéltük mindezt.
A Tokio Hotel története két hónappal a fal leomlása előtt kezdődött Lipcsében. 1989. szeptember 1-én megszületett az ikerpár, Bill és Tom Kaulitz.
Bill: Kiskorunkban teljesen ugyanúgy néztünk ki. A pulcsijainkon ott állt a nevünk így az emberek meg tudtak minket különböztetni és nekünk volt... Tomnak volt egy anyajegye itt. *az arcára mutat*
Tom: Különösen a dominanciát illetően vagyunk nagyon hasonlóak. Azaz... ez tulajdonképpen gyakran probléma, mivel mindketten erős vezéregyéniségek vagyunk, így valójában mindig nagyon hangosak, mindig megmondjuk a véleményünket.
A Kaulitz-ikrek dupla temperamentum. Simone anyunak és Jörg apunak mindig tele van a keze.
Bill: Nos, azt kell mondanom, Tom és én mindig eléggé erősek voltun együtt. Mindig együtt... szuperül kiegészítettük egymást.
Tom: Azt hiszem, ezek az erősségek abból fakadtak, hogy eléggé szabad nevelést kaptunk. Az anyukánk mindig azt mondta: Például, hogy Mondd, mire gondolsz. Ez a legfontosabb.
A nagy szájuknak köszönhetően Bill és Tom ötévesen rivaldafénybe került. Szerepet kaptak a "Verrückt nach dir" című filmben.
Bill: Anyukám mesélte, hogy irtó szemtelenek voltunk és nem akartunk köszönni annak a pasnak és egész idő alatt csak játszottunk és akkor azt mondta "Pontosan! Pont ilyen ikreket kerestem`.
Bill: Azt hiszem, a legfontosabb amit kaptunk, a bizalom. Sosem írták elő nekünk, mit tegyünk és a kezdetektől fogva önállónak neveltek minket és mindig azt tehettük, amit akartunk.
Az ikrek sok figyelmet kapnak és keresik is. Korán kiderült, hogy Bill és Tom született szórakoztatók.
Bill: Amikor a szüleink elvittek minket valahova - valami partira vagy hasonlóra - mindig elég gyorsan kiderült, hogy igen, szórakoztattuk az embereket. Mindig, amikor lehetőség adódott... ott állt egy színpad vagy valami ahol állhatunk és csinálhattunk valamit ... mindig mi voltunk az elsők, akik ott voltak és csináltak valamit.
Az első években az ikrek anyukája mindig egyformán öltöztette őket. De az általános iskolában már kialakult az egyéni, elég szokatlan stílusuk.
Bill: Azt hiszem, mindenen rajta hagyta a nyomát. Hogy egy ideig ugyanúgy néztünk ki. Igen, és elég korán kezdtünk el önállóan öltözködni. És nem akartuk, hogy az anyukánk minden reggel kirakja a ruháinkat, hanem mi magunk akartuk eldönteni, hogy mit veszünk fel.
Tom: Nálam mindig is úgy volt, hogy nagyon odavoltam ezért a Hip-Hop-vonalért. Nem voltak igazi bő gatyáim, de úgy hordtam őket, hogy a fenekem alá toltam le.
Különösen Bill volt az, aki extrém külsőt viselt. Kilencévesen festette a haját és sminkelte magát.
Bill: Nos, mindig tetszettek a vámpíros és a boszorkányos filmek- Mindig ilyeneket néztem és az én, én gyerekfilmem, amit gyerekként nagyon szerettem, és amit kívűlről tudok, a "Das Labyrinth" David Bowieval. Azt hiszem, nyomot hagyott bennem, de ez sosem egy személy volt. Ha azt mondanám, hogy David Bowie volt vagy ez vagy az, azt hiszem, inkább, sok ember keveréke.
Tom: Bill mindig álmodozó volt, őszintén szólva. Mindig azt tette, amit akart, és az a legviccesebb... hogy... mi ketten sosem illeszkedtünk be igazán. Az emberek mindig megbámultak minket. És volt egy idő, amikor Bill teljesen őrült módon nézett ki.
Bill: Nos, tudtam, hogy sok, sok ember nagyon rondákat mond rólam. De mindig ezt akartam. Vagyis sosem akartam, hogy valaki... azt hittem, sokkal rosszabb, ha az emberek nem rólam beszélnek, mintha rosszakat mondtak volna rólam.
A helyzet kiéleződött, amikor az ikrek a szülők válása után elköltöztek - a 650 lakosú faluba, Loitschebe Magdeburg mellé.
Bill: Azonnal bajba kerültünk. Nos, azonnal belénkkötöttek.
Tom: `Ey, annak piros a cipőfűzője. A komcsi disznó!´
Bill: Gyakran a mostohaapánknak kellett értünk jönnie... kutyával és baseballütővel
Tom: És reggelenként a buszon. Tulajdonképpen a buszon mindig verekedés volt, Senki sem törődött a másikkal, minden olyan hideg volt.
Bill: És olyan pillanatokban borzalmasan örültünk, hogy ott vagyunk egymásnak és hogy valahogy mindig együtt voltunk és hogy soha senki nem hagyhat minket egyedül.
És a gimnáziumban az ikrek külseje még több bajt okozott.
Bill: Voltak tanárok a suliban akik azt mondták `Nem tanítalak téged mert így nézel ki.` és `Nem jöhetsz sminkben és piercinggel tesiórára.`
[Egy levél 2003 májusából, amikor néhány diák (közöttük Tom) tintát fröcskölt az egyik tanárra.]
Bill: A tanárok elválasztottak minket hetedikben... az volt a legrosszabb élményünk. Nos, azt hiszem, attól kezdve senkinek nem volt esélye, hogy jobbá tegye. Mivel ez volt a legrosszabb, ami történhetett velünk. Hogy valaki szétválasztott minket.
Tom: Sosem mutattuk ki a tanároknak, hogy ez nekünk nehéz időszak volt. Nos, mi mindig nagyon, nagyon erősek voltunk és dominánsok kívűlről. Sosem engedtük, hogy bárki is nyomást gyakorolhasson ránk vagy ilyesmi.
A szabadidejükben Bill és Tom közös álmot kezdtek élni. Zenélni akartak és megírták az első dalaikat.
Bill: Mindig szerettem írni. Nos, mindig az anyukámnak írkáltam cetliken. És mindig szívesen írogattam dolgokat és valamikor egy gitár lógott a szobánkban - a mostohaapámé. Odaakasztotta és azt mondta `Igen, egy idehe nem használom és egyszerűen ideteszem és ha akarjátok, elvehetitek. És aztán Tom megragadta és valahogyan elkezdett rajta játszani.
Tom: Azt kell mondanom, egyszerűen nem éreztünk fájdalmat. Mert igazunk volt... az első akkordok, amitket le tudtam játszani, Bill szöveget írt hozzá. A szövegeink még igazán szupernaivak voltak, és tulajdonképpen igazán viccesek, ha ma hallgatjuk őket-
Bill: A többiek tűzoltók és fogorvosok akartak lenni és én azt mondtam: Zenélni akarok. Természetesen ez volt…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
