Bill: … Úgy voltak vele, hogy `Igen, igen, Bill zenélni akar. Pontosan.` *bólint* Tom: Az igazi kezdetek olyanok voltak, hogy megmosolyogtak minket. Inkább azt gondolták, hogy milyen aranyosak vagyunk, és `Nézzétek már azokat a kisfiúkat'.  Azonban a Kaulitz-ikrek Magdeburgban és a környékén is nevet szereztek maguknak. Játszottak szalagavatókon és kis klubbokban, mint például a „Gröninger Bad“. Bill: Ott olyan nyitott színpadok voltak és valahogy szerepeltünk és énekeltünk és már terjedt a hír, hgy keresünk valakit, de feltétlenül a mi korosztályunkban. És akkor ott volt Georg és Gustav. Gustav: Ööö, nagyon vicces volt, látni azokat a fura embereket a színpadon. Georg: Akkoriban úgy hívták magukat , hogy "Fekete Kérdőjel". Hogy kié volt az ötlet... máig nem tudom. Bill és Tom akkoriban 12, a basszusgitáros Georg 14 és a dobos Gustav 13 évesek voltak. Gyorsan világossá vált: kiegészítik egymást. Georg *vigyorog*: Bill és Tom írt egy-két igazán jó dalt. *nevetni kezd* Ööö, és az elején eljátszották nekünk és mi csak bámultunk, hogyan tudnánk bekapcsolódni a saját hangszereinkkel. Bill: Valahogy annyira jó érzés volt első alkalommal igazi dobot hallani. És egy igazi basszusgitárt. Gustav: Általában elég nehéz olyan veled egykorú embereket találni, akikkel zenélhetsz. És ez nagyon klassz volt. Hogy majdnem egykorúak voltunk és hogy minden lehetséges klubban felléptünk. Mindannyian alig 12 évesen. És hogy este tízkor még a színpadon voltunk. Minden hétvégén a „Black Question Mark“ a színpadra áll és zenél. A rajongók száma növekszik. Bill: Valamelyik nap egy újságban olvastuk, hogy a `Black Questionmark az ördögien jó gitárhangzásukkal`. És Tom nagyon büszke volt erre és azt mondta "Oké, meg kell változtatnunk a nevünket és az "ördögi" nagyon klasszul hangzik. Így lettünk "Devilish".   A Devilish a saját költségén készített egy CD-t hét dallal. De az út a kelet-német vidékről a slágerlistákig végtelenül hosszú volt. Tom: Szép és jó Magdeburgban fellépni, de itt nem kaptunk volna sem producert, sem menedzsert vagy lemezcéget, akivel kezdhettünk volna valamit. Egyszerűen kevés volt a lehetőség itt.  Bill: Tom és én mindig rohangáltunk és azt mondtuk `Kérem! Lennie kell valakinek, aki felfedez minket. Lennie kell valakinek, aki látja, hogy érezzük itt magunkat. és így tovább... Mindig azt gondoltuk `A francba! Itt lakunk, Loitscheben és a szomszéd város Magdeburg és nincs itt semmilyen zenei világ, se lemezcég, se semmi`. Bill döntést hoz: 2003ban jelentkezik egy tehetségkutató versenyre, a “Star Search“-re. Bill: Mindent megtettem, hogy felkeltsem a figyelmet. Azt akartam, hogy valaki lássa a bandámat. Hogy valaki valahogy lássa a bandámat. És a kamerát mindig a banda irányába csábítottam és mindig bevittem a próbaterembe és ott lefilmeztek minket, mert mindig azt reméltem, hgy valaki ott lesz, aki megszereti a bandánkat. A számítás bejött. Egy hamburgi producercsapat felkereste a Devilish egyik magdeburgi koncertjét és nagyon belelkesedtek. David Jost: Számomra igazából mindig az számított, hogy egy előadóban meglegyen az érzelmi potenciál és az akaraterő. És ebben a bandában mindkettő megvolt 100%-osan. És olyan formában, amilyet még sohasem láttam itt Németországban. Tom: Nekem ez is olyan fellépés volt, mint a többi. Kivéve, hogy nagyon szuperül sikerült. Igen, olyan voltam... Csak azt tudom, hogy a színpadra mentem és azt gondoltam`Eddig klassz koncert. Eddig szuperül megy.` És utána valahogy jött a többi. Valahogy egy vagy két héttel később. Mintha a stúdióba mehetnénk. Bill: Odamentünk és olyan izgatottak voltunk. Georg: Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki kamerát vitt magával. Mindent lefotóztam és még egyszer megnéztem a képeket. És milyen pocsék képek lettek. Emberek sehol, csak a keverőpult és a többi. Azért, hogy otthon megmutathassam a barátaimnak.  Bill: Még emlékszem, alig néztem szét és azt gondoltam "Oh Istenem, remélem, tetszeni fog nekik.`, de ők csak meghallgatták a dalokat és kész. Nagyon izgalmas volt.  Bill, Tom, Gustav és Georg most rendszeresen a vakációját tölti a stúdióban. Lépésről lépésre tanulják meg, amit egy popsztárnak tudnia kell. Georg: És valóban már a kezdetektől olyan családias hangulat volt. Volt egy kis lakásunk a stúdió felett. Ott laktunk négyen és ott kezdtünk próbálni. Tom: Akkoriban kaptunk kóstolót abból, milyen érzés sikeresnek lenni és napi 24 órában együtt lenni. Tom: Abban az életkorban szülők nélkül Hamburgban lenni, zenélni, a közelben néhány csajjal... tulajdonképpen az volt az életünk legjobb része, Azalatt mindeannyian teljesen kivirágoztunk. Másfél évvel később a lemezszerződés álma végre megvalósult. Bill: Igen, sokáig nem tudtuk, mi lesz. Megvoltak a dalaink és azt mondtuk: Hey, van valami albumfélénk. *mosolyog* Mindenesetre olyan sok dalunk volt már készen és akkor azt mondták `Oké, tudjátok mit? Egyszerűen eljátszuk őket egy lemezcég előtt`. Most néhány lemezcég főnöke érkezik, hogy megnézze a fiúkat élőben. Bill: Mindenképpen azt akartuk, hogy tudják, hogy igazi zenét csinálunk. Vagyis hogy nem csak valami szépet összehoztunk, hanem, hogy igazán tudunk zenélni. Tom: Profik akartunk lenni és teljesen lazák voltunk, mintha mindennap ezt csinálnánk, ugye? és mintha igazi öreg rókák lennénk a szakmában *vigyorog* Tom Bohne [Universal Germany]: Valószínűleg egyidőben mint a BMG és a Universal… azt hiszem, az EMI és még más nagy cégek is látták a bandát. Nagyon jónak találtuk őket, de talán hiányzott belőlük az átütő sikerdal. Bill: Nagyon mókás volt hallani másoktól, hogy milyennek láttak minket és mindezt kívűlről látni. A berlini lemezcég, a BMG volt az egyike az elsőknek, akik meglátták a bandában a tehetséget. Andy Sellenneit [BMG]: Bejöttek az irodámba. Olyan dupla-ajtónk volt, egy tolóajtó és az kinyílt, és megláttam Billt és Tomot, és már tudtam - és ezt ssosem felejtem el - azt gondoltam "Édes Istenem add hogy tudjanak énekelni!" Ezek az új jövevények ott álltak az ajtómban, úgy néztek ki, mint a popsztárok és tudom, hogy nagyon izgatott voltam, mert azt gondoltam "Oh, remélem klassz dalokat hoztak". És amikor meghallottam őket, azonnal tudtam, `Oké, tudnak énekelni és ezek gyilkosan jó dalok." 14 évesen Bill és Tom a bandájával megkapta az első lemezszerződését. Bill: Magunkon kívűl voltunk. Annyira boldogok voltunk. Minden a markunkban volt és olyan sokáig tartott... mert a szerződések és így tovább és ez az egész megbeszélés. Mindennek át kellett mennie a gyámhivatalon. Tom: Azt gondoljuk, mindez teljesen felesleges, mert azt gondoltam: mit akarnak ellenőrizni? Beszéljétek meg az anyukámmal. Minden oké. *nevet* Andy Sellenneit: Mellesleg nagyon boldogok voltunk amiatt, ahogy mentek a dolgok, mert az egyetlen kritikus pont, amit láttunk, a média volt, ahol azt mondták "De ezek a srácok még olyan fiatalok és ebben a korban ez még nem nekik való" és hasonló klisék, amik nem voltak igazak a Tokio Hotellel kapcsolatban. Bill: 13 évesek voltunk amikor megismertük őket és 15 éves korunkra jelent meg végre. És addigra elveszítettük a lemezszerződést. 2004 végén vége lett annak, ami még igazából el sem kezdődött. Andy Sellenneit: A Sony és a BMG tárgyalásokba kezdett arról, hogy egyesülnek és hogy a két cégből egyet csinálnak. Bill: És hirtelen az volt `Milyen banda ez? Milyen szerződés? Nekünk ez nem kell.` *rázza a fejét* David Jost: Azt hiszem, ezzel a bandában egy világ tört össze.  Tom: Az, ami annyira fájt nekem... azaz én annyira hittem benne és annyira klassznak találtam, hogy öööö hogy most egyáltalán nem értettem az egészet.  Bill: És amikor a producereink megmondták nekünk, azt hiszem, egy egész hétig nem tudtam nevetni. Borzalmasan szomorú voltam. Tom: Számunkra az álom véget ért, nos, abban a pillanatban… Forrás: http://www.tokiohotelstreetteam.co.uk/fanupdate.php?id=39