BILL: Komolyan, Németország egy őrület volt, mielőtt ide jöttünk. A dolgok irányíthatatlanná váltak. Például mikor hazamész és próbálsz egy kicsit elvonulni, magánéletet élni, rájössz, hogy hűha, ilyen számunkra már nincs többé.

BILL: Betörtek hozzánk és tiszta őrület volt az egész! És akkor azt mondtuk, “Oké, kizárt hogy itt egyfajta normális életet tudnánk élni.” Próbálkoztunk, de aztán rájöttünk, hogy oké, egyszerűen nem éri meg. Szóval a döntés nagyjából egy este alatt született meg, összepakoltuk a bőröndjeinket, fogtuk az egész családunkat, a kutyáinkat és mindent, aztán béreltünk egy repülőt és aztán igen, leléptünk!
TOM: A fontos dolgokat hoztuk magunkkal, itt van nekem Bill, a kutyák, a család! Magunkkal hoztuk pár barátunkat is, szóval mindenki itt van, és van egy hatalmas házunk, és mindenki jól érzi magát. Szóval a fontos dolgok, például a család és a barátok mind velünk vannak.

BILL: Los Angeles nagyon más volt számunkra például az élethelyzet és a magánélet miatt. Megtehetünk tök egyszerű dolgokat. Kimozdulhatunk, jól érezhetjük magunkat, normális dolgok.
TOM: Komolyan… kint lenni az utcán… sétálni valamerre… a barátokkal lógni, és ilyenek. Tényleg ez volt az egyik fő ok, amiért Los Angelesbe jöttünk.

BILL: Pumbának veszünk kaját és még pár dolgot. Pumba imádja a kajáját.
TOM: Van nálam törlőkendő. Ez mi?
BILL: Pumbának erre van szüksége.
TOM: Én olyat vettem.
BILL: De Pumba Paul Mitchellt szereti.

BILL: Látjátok, ez a kis kutya ilyen sokat eszik, hogy ilyen nagy zsákokat kell vennem.

TOM: Nagyon lassúak.

TOM: Pumbi, ha?

BILL: Szerintem igazából ez egy elég jó trükk… mert mikor megvettem és még mindig, olyan aranyos, hogy mindenki megállít. Szóval kerülöm a nyilvános helyeket vele, mert az emberek megőrülnek.

TOM: Ha egyszer majd szeretnél megpróbálni szép lányokkal beszélgetni, akkor csak vidd magaddal Pumbát és ő lesz a csaj mágnesed.
BILL: Tényleg komoly gondot jelent, mikor a kutyád híresebb nálad.
TOM: Igen.
BILL: Például, “Ó, készíthetnék egy fotót a kutyádról?” Én pedig, “Oké” és én kimaradok.

FÉRFI: Hé, aranyos a kutyád!
BILL: Köszönöm!
FÉRFI: Szívesen. Aranyos kutya.
BILL: Látjátok? Én megmondtam!
TOM: Az meg mi? Lószar?
BILL: Igen, gondolom.
TOM: Ott viszi.
BILL: Pumba! Nem, nem, nem! Köpd ki, köpd ki, köpd ki! Ez rohadt undorító.

BILL: Nem volt inspiráció az életünkben. Nem volt miről írnunk, nem tudtunk kreatívak lenni. Nem tudtuk merre menjünk, hisz bármerre mehettünk volna, de mondjuk Los Angelesben ismertünk pár embert és…
TOM: Amellett, hogy magánéletet akartunk, zenélni is szerettünk volna. Így úgy döntöttünk, hogy van pár stúdiónk és dolgoztunk már korábban pár emberrel Los Angelesben, és megépítettük a saját stúdiónkat és imádunk Los Angelesben dolgozni.

BILL: Imádom a német kaját. Ez olyan, hogy mikor ilyen régóta vagy itt és aztán visszamész, és német kaját eszel, akkor jössz rá, hogy milyen jó is az.
BILL: Igen, nem megyünk vissza túl gyakran, de minden alkalommal mikor ott vagyok, akkor teljesen őszintén mondom, imádom Németországot! Ha tudnék Németországban élni, akkor valószínűleg Németországban élnék!

BILL: Izgatott vagyok és természetesen ideges, hogy megosszuk azt a világgal, amin az elmúlt pár évben dolgoztunk. De nagyon izgalmas. Persze a stúdió munka nagyon más volt, ahhoz képest, ahogy szoktuk csinálni, mert olyankor nem zárkózunk be, promózunk, zenélünk és fellépünk. És már alig várom, mert nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy fellépjek és, hogy színpadon álljak.
TOM: Mindent nagy titok övezett… a fotók, amiket készítettünk, a zene amit csináltunk, és mindent. És most ezt megmutatni mindig furcsa érzés… izgalmas, de fura is.
BILL: Szerintem mindannyian alig várjuk, hogy újra úton legyünk együtt és, hogy megint ezt csináljuk! Szerintem, mint mindenki, mikor meghalljuk a dalokat, egyszerűen nagyon izgatottá válunk, amiatt, hogy mi jön.

Következő rész: “”Run, Run, Run” forgatása” – 2014. szeptember 17.

A fordítás Betty (http://www.tokio-h.com/) munkája. Ezúton is köszönet érte.