[...]

MOPOP: Hogyan magyarázzák, hogy sok német ember még mindig fanyalog a Tokio Hotel hallatán?

Bill Kaulitz: Azt hiszem, hogy Németországban egyszerűen másképpen viszonyulnak az emberek a Tokio Hotelhez. Itt élünk és itt kezdtünk, 15 évesen. Más országokban ugyanezzel a zenével 2-3 évvel később jelentünk meg. Nehéz átugrani az árnyékunkat és beismerni hogy: "Igen, bírom a 15 évesek zenéjét." Ezt senki nem fogja beismerni. És végül is, a sikerrel mindig együtt jár az irigység.

MOPOP: Ezt tipikus német sajátosságnak tartják?

Bill: Igen, de azt hiszem, ez egyre inkább abba az irányba fejlődik, hogy még örülnek is nekünk. Már megfigyeltük ezeket a tendenciákat. De számunkra sohasem volt újdonság a sok heves reakció. És őszintén szólva, mindig is egy kihívás, amikor ez történik. Ha a színpadon állok, és az emberek pfújolnak vagy ilyesmi, az első sorban buzdítás. Nem félénk vagy szomorú leszek ettől. Hanem azt gondolom: Oké, akkor még többet kell beleadnom, hogy azok az emberek is jónak találjanak.

MOPOP: Dave Grohl a Foo Fightersből állítólag elismerésképpen vállon veregette az önök dobosát egy fellépés után.

Bill: Igen, így történt. Vannak más bandák, akik nem értik azt, ami Németországban folyik. és teljesen elfogulatlanul jónak tartanak minket, és amit csinálunk. Jay-Z megnézte a koncertünket Los Angelesben és utána együtt vacsoráztunk. Nagyon megtisztelve érzi magát az ember, ha valaki érdeklődést mutat iránta.

MOPOP: Félnek attól, hogy a siker miatt még kisebb lesz a személyes szabadságuk?

Bill: Ez egy olyan dolog, ami mindig együtt jár a sikerrel. De egy kicsit sikerfüggők vagyunk. Mindig többet és többet akarunk. Mégha sok ember időközben azt tanácsolja, hogy egy országot ki kellene hagynunk, ahol nyaralhatunk, mert ott senki sem ismer minket.

MOPOP: Tehát emberi vagy csak emberszerű az életük?

Tom Kaulitz: A legsötétebb vidéken nőttünk fel. Sohasem éreztük magunkat normálisnak, mindig is maximálisan emberszerűnek. Ma is elég kevés hely van, ahol biztonságban érezzük magunkat és ki tudunk kapcsolódni. Mivel elég kevés alkalmunk van arra, hogy megpihenjünk. Tulajdonképpen meghittséget csak otthon érzünk. Talán évente 20 napot töltünk otthon. És különben mindenhol máshol kicsit idegennek érezzük magunkat. Bizonyos helyzetekben az ember egyáltalán nem is tudja, mit veszített.

Forrás: http://www.mopo.de/2010/20100226/hamburg/mopop/bill_und_tom_
kaulitz_buh_rufe_spornen_uns_erst_richtig_an.html