|
2014.10.02. Berliner Zeitung
Sokáig csend volt a Tokio Hotel körül. Bill és Tom Kaulitz (25) tulajdonképpen egyetlen éjszaka alatt menekültek Kaliforniába. Ott dolgoztak a negyedik albumukon, a „Kings of Suburbia“-n, az elektromos ütemeket hangszerekkel és klubzenével egyesítve. Egy interjú.
Miért költöztek Los Angelesbe?
Bill Kaulitz: Mivel egy olyan ponthoz értünk, ahol már túl sok volt ez nekünk. Muszáj volt eltávolodnunk ettől az egész Tokio Hotel-őrültségtől. Rá akartunk jönni, mit akarunk igazán az élettől. Ezért egy időre félre kellett tennünk a karrierünket és kiszellőztetni a fejünket.
Kaliforniában megtalálták azt a névtelenséget, amire annyira vágytak?
Bill Kaulitz: Igen. Kezdetben nem egészen Los Angelesbe akartunk költözni, hanem csak egy kis ideig ott élni. Így teljesen el tudtunk tűnni. Először szinte egész nap otthon ültünk és alig mentünk ki az utcára.
Tom Kaulitz: Itt sokkal kevésbé zaklatnak minket, mint Németországban. Itt nem feltétlenül az ismertség a probléma.
Bill Kaulitz: Pontosan. Nagyon rossz, amikor az emberek a kapu előtt állnak vagy még be is jutnak. Ez már több, mint beteges. Az USA-ban ezzel már nem kell többé szembesülnünk.
Olyan veszély sem fenyegeti önöket, hogy szétcsúsznak, mint Britney Spears?
Bill Kaulitz: Minden ember átmegy rossz időszakokon – ezt nem lehet elkerülni. Megkérdőjelezi önmagát vagy a karrierjét. Meg kell próbálni, kívűl tartani a nyilvánosságot, különben a média hatalmas botrányt kavar belőle. Egyáltalán nem ok nélkül vonultunk vissza a nyilvánosságtól. Ha most ismét rendesen beindulunk, előfordulhat, hogy másfél év múlva azt mondom: „Nem bírom tovább. Megint szükségem van egy kis szünetre.“
Elméletileg felszámolták a bandát. Vagy nem tudtak megbirkózni a normális élettel?
Bill Kaulitz: Nem különösebben tudok sem a hírnévvel, sem a hírnév nélkül élni. Egyrészt szeretem az érzést, a színpadon állni és zenélni. Másrészt nagyon nehéz nekem, hogy nincs magánéletem. Vannak olyan pillanatok is, amikor elátkozom a sikerünket. De a Tokio Hotel az életem szerelme.
Szeretnének néha a dobosukkal, Gustav Schäferrel és a basszusgitárosukkal, Georg Listinggel cserélni, akik nem olyan ismertek, mint önök?
Bill Kaulitz: Nekik valóban sokkal könnyebb. Még mindig a szülővárosukban élnek. A magánszféra elvesztése az ő esetükben sosem volt olyan komoly, mint nekünk. Igazán boldogok emiatt. Bizonyára semmi esetre sem szeretnének velünk cserélni.
Sosem féltékenyek önökre?
Tom Kaulitz: Mindenkinek megvan a szerepe a bandában, ez természetes módon alakult ki így. Emiatt nem voltak veszekedések. Irigység vagy féltékenység sosem volt nálunk.
Kétlem, hogy a testvérek egyáltalán nem veszekednek.
Bill Kaulitz: Néha nagyon hevesen vitatkozunk. Amikor valami rossz történik, akkor olyan durva a helyzet, hogy mindenki más kimegy a szobából.
Tom Kaulitz: De legkésőbb két órán belül megint minden rendben köztünk.
Bill Kaulitz: Mivel egyáltalán nem tudjuk elképzelni az életünket egymás nélkül. Alapjában véve mi ketten egyetlen személyt alkotunk. Ha nem vagyunk együtt, hiányérzetünk van.
De nem akarnak örökké egy fedél alatt élni, vagy mégis?
Bill Kaulitz: Azt hiszem, valamilyen módon mindig együtt fogunk lakni. Talán két egymás mellett álló házban, amiket egy alagút köt össze.
Tom Kaulitz: Noha az elmúlt öt évben nem álltunk a színpadon, mégis minden napot együtt töltöttünk.
Hogy néz ki egy átlagos napjuk Los Angelesben?
Bill Kaulitz: Tom egy kicsit csendesebb típus, mint én. Elég sokat járok bulizni. Tulajdonképpen folyton partikra járok.
Tom Kaulitz: Elég furcsa az életritmusunk. 6-7 között megyünk lefeküdni. Minden reggel megnézzük a napfelkeltét.
[Berliner Zeitung]
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum