Tom és Bill, már nem vagytok tinik – most be kell törnötök a “felnőtt popzene” piacára. Tudatában voltatok ennek, amikor felvettétek a lemezt?
Tom Kaulitz: Nem. Kezdetben nem gondoltunk semmit. Már azzal kockáztattunk, hogy olyan hosszú szünetet tartottunk. Ha a mai zeneiparban nem adsz ki dalt hetente, akkor máris van egy új művész a láthatáron és te már csak történelem vagy. Nem törődtünk ezzel, túljutottunk ezen. Én furcsának találom, amikor a zenészek új dalokat adnak ki és új albumokat készítenek megállás nélkül. Ez nem így működik, ha valóban kreatív vagy. A dalírás időt igényel.
Bill Kaulitz: Nem hiszek abban, hogy csak leülsz és megcélzol egy bizonyos célközönséget. Ezzel az albummal olyan zenét készítettünk, amit mi magunk is szeretünk hallgatni a magánéletben. Ez az egyetlen módja a sikernek: amikor te magad gondolod azt, hogy ez a legjobb dolog, amit kiadtál a kezedből.

Az volt a célotok, hogy újra kitaláljátok magatokat zeneileg?
Bill: Öt évig szünetet tartottunk, mert úgy éreztem, hogy már minden történetet elmondtam a dalainkban. Már nem bírtam hallani sem a Tokio Hotel nevet.
Tom: Egy bizonyos ponton visszamentünk a stúdióba és új lapot kezdtünk. Az új albumon minden egyes dal teljesen más. Csak két tiszta balladánk van, amin nem használtunk szintetizátort – de vannak olyan dalok is, amin sok a basszus és a fülbemászó dallam.

Szeretet vagy gyűlölet – nincs még egy olyan német banda, ami így megosztotta volna a közönséget a múltban, ahogyan a Tokio Hotel tette. Még mindig bosszantani akarjátok azokat, akik mindig azt mondták, hogy titeket nem szabadna komolyan venni?
Bill: Néha kicsit félek attól, hogy az emberek már nem utálnak minket annyira. Nincs annál jobb dolog a karrieredben, mint megosztani az embereket. De sosem számítottunk ilyen heves reakciókra. Mindenki azt gondolta, hogy egy hatalmas marketingcsapat támogat minket. Ha az emberek tudták volna, kik támogattak minket igazából, valószínűleg nevettek volna. Egyszerűen csak így alakult, nem volt titkos terv, amit egy remek marketingcsapat készített volna a számunkra, senki nem gondolta azt, hogy Hmm, csináljunk egy bandát. Ma nagyon örülök annak, hogy az embereknek olyan más a véleményük. Remélem, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik szerint szarok vagyunk. A legrosszabb dolog az lenne, ha az embereket egyszerűen hidegen hagynánk.

A Tokio Hotel az USA-ban is éppen úgy megosztja az embereket, mint Németországban?
Tom: Az US-ban szinte semmi nem osztja meg az embereket. Más a mentalitásuk. Még azok az úgynevezett celebek, híres emberek sem, akik igazából nem is csinálnak semmit. Semmi nem olyan, mint Németországban. Itt a celebek az igazi rocksztárok mellett sétálnak végig a vörös szőnyegen.

Mennyit dolgoztok?
Bill: Amióta befejeztük az albumot, hosszabbak a munkanapjaink. Tom és én minden egyes lépésben részt veszünk. Nincs olyan e-mail, amit nem mi olvasnánk el először. Segítettünk kiválasztani a borító grafikáit, és ott ülök a Tokio Hotel-termékekkel kapcsolatos üléseken, mert nem bírjuk, hogy mások válasszanak ki helyettünk mindent. Nem akarom, hogy felettesem legyen.
Az új albummal minden még extrémebb. Néha szeretnék kevesebbet dolgozni, de ezt nem bírnánk elviselni, mert mindketten megszállott irányításmániások vagyunk ebből a szempontból. Néha igazán szeretnék csupán az énekes lenni, aki hátradől és hagyja, hogy mások végezzék el a munkát.

Van valami a múltban, amit most cikinek éreztek?
Tom: Számomra minden, amit eddig csináltunk, akkoriban mindig nagyon klassznak tűnt. Pontosan ez az, amit mindig is csinálni akartam. Addig, amíg vissza tudok gondolni arra, milyen érzés volt ez akkoriban, addig semmi sem ciki. Még mindig emlékszem az utolsó európai turnénkra, nézem a DVD-t és arra gondolok: “Remélem, ezt meg tudjuk majd csinálni, ugyanezt a hangulatot tudjuk majd kelteni a következő turnénkon is”. Lökni akarod magadat előre.[...]

[Forrás]