4 év szünet után Bill és Tom mesélt az életükről, miután elmentek Németországból. Gustav és Georg is boldog, hogy folytatódik a zenekar.

STERN: Hogy érzitek magatokat 4 év után az első sajtótájékoztató és az első találkozás után a rajongókkal?
BILL: Nagyon hosszú nap volt, de jó. Épp erről beszéltünk a kocsiban, hogy mennyire jó volt.
TOM: Vannak napok, melyek nem alakulnak jól. Próbálom magam mindig fegyelmezni, de néha vannak napok, mikor a riporterek csak idegesíteni akarnak. De ma jó visszajelzések és jó beszélgetések voltak.

STERN: Mennyire álltatok közel egymáshoz az elmúlt 4 évben?
GEORG: Igazából nagyon közel álltunk.
TOM: Annyira, mint szoktunk, leszámítva, hogy nem találkoztunk olyan sűrűn. 14 éve vagyunk barátok, ezen már szinte semmi sem változtathat. Néha 2-3 hónapig nem beszélünk, de ha újra találkozunk olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el.

STERN: Földrajzilag elég távol voltatok egymástól.
GEORG: Mi is sok időt töltöttünk ott, sokat beszéltünk telefonon és Skype-oltunk. Folyamatosan kapcsolatban álltunk.
GUSTAV: Ha fizikailag nem voltunk közel, akkor ott volt a Skype.

STERN: Meg tudnátok életetek végéig élni abból a pénzből, amit kerestetek? Vissza tudnátok vonulni?
BILL: Attól függ, hogyan akartál élni, és milyenek az elvárásaid. Őszintén szólva ebbe még így sosem gondoltam bele.
TOM: Elég normális életet tudnánk élni a ”Monsun” megjelentetése óta életünk végéig. Egyébként ez sosem mertült még fel témaként, mert a pénzünk nagy részét a karrierünkbe fektetjük. Vannak embereink és cégek, amelyek 15 éves korunk óta nekünk dolgoznak…

STERN: Milyen jellegű vállalatok?
TOM: Zenekarral kapcsolatos vállalatok. A zenekar a mi igaz szerelmünk és amiért mi élünk. Hihetetlenül nagy mennyiségű időt és pénzt öltünk a színpadi produkciókba és a klipekbe. Ez így volt, mióta elkezdtük. Ez mindig is nagyon fontos volt számunkra. Sosem arra koncentráltunk igazán, hogy hogyan hozhatnánk ki belőle a legnagyobb nyereséget. A turnén, sok partnerünk folyton azt kérdezi tőlünk, hogy miért költünk ilyen sok pénzt a színpadi produkcióinkra.

STERN: Hiányzik, hogy a színpadon álljatok?
GUSTAV: Igen.
BILL: Határozottan! Egyértelműen! Voltunk pár koncerten az Egyesült Államokban és megnéztük, ahogy más zenekarok játszanak. Mindig azt gondoltam: ”Ó, én is a színpadon akarok lenni.”
GUSTAV: Kicsit könnybe lábad ilyenkor a szemed.
BILL: Természetesen néha jó a másik oldalon állni, és lazítani. És szerintem nagyon sokat lehet belőle tanulni, mikor látod más zenekarok hogyan működnek a színpadon. Mikor úgy állsz ott, hogy semmit sem kell csinálnod, néha nem tudod, hogy milyen a közönségnek mennyire fog bejönni. Nagyon élveztem a Coachellát, anélkül, hogy rajtam lett volna a fellépéssel járó nyomás. Mondjuk abban az állapotban, amelyben néha voltam, nem is tudtam volna. (nevet)
TOM: Mindig nagyon idegesek vagyunk, mielőtt színpadra lépünk.

STERN: Tessék: Ennyi év után?
BILL: Igen, mikor turnézunk, én vagyok a legidegesebb ember a világon. Nagyon ideges vagyok, hogy van, amikor már attól félek, elájulok a színpadon. Mindig úgy érzem, hogy teljesen más ember vagyok abban a pillanatban. Ilyenkor nem lehet a közelembe jönni, mert annyira koncentrálok.
GEORG: Mindig együtt idegeskedünk.
BILL: Másfél órával a koncert előtt, kikapcsolunk. Nincsenek interjúk, fotók – semmi, mert annyira idegesek vagyunk.
GUSTAV: És a másik három annyira ideges, hogy nekem saját szobám van. Őrültek módjára paráznak. Nagyon idegesítő.
BILL: De te is ideges vagy.
GUSTAV: Igen, ideges vagyok, de inkább ledőlök 20 percre.
BILL: De abban a pillanatban, hogy a színpadon állok, minden újra rendben van. A legrosszabb, mielőtt színpadra lépsz. És ez idővel sem lett jobb.

STERN: Szándékosan választottátok az album megjelenési dátumának október 3-át? Mert az a Német Egyesülés Napja?
BILL: Nem, igazából csak akkor vettem észre, mikor valaki szólt nekem is.
TOM: Egyáltalán nyitva vannak aznap a boltok, hogy az emberek lemezt vegyenek?
GEORG: Nem, ez a gond.
TOM: Ezen a napon jelentettük meg az albumunkat, és senki sem tudja megvenni?

STERN: De letölthető. Mennyire volt nehéz a visszatérés? Georg, Gustav időközben ti kevésbé éltetek ”vad életet”, így lényegében döntenetek kellett. Visszatértek az őrületbe vagy sem?
GEORG: Őszintén szólva, sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést. Mindig is egyértelmű volt számunkra, hogy mi négyen együtt folytatjuk, és újra turnézunk majd.
TOM: Csak nem akartunk egy ideig új albumon dolgozni. Ez nem a zenekar feloszlását jelentette.
GEORG: Egy pillanatig sem gondolkodtam olyanon, hogy ”Mihez kezdj most, tanulj gazdaságtant?” (hangosan nevetnek)
BILL: Mindenki másnak úgy tűnik hosszú idő telt el. 2011-ben végig turnéztunk, aztán egy évig semmit sem csináltunk és 2013-ban igazából már elterveztük, hogy kiadjuk a következő albumunkat. De az utolsó pillanatban döntöttünk és nemet mondtunk, mert nagyon jól elvoltunk a stúdióban. Nem úgy terveztük, hogy négy év telik el. Sosem jelentettük ki, hogy most szünetet tartunk. Csak nem tudtuk, hogy mikor és hogyan folytassuk.

STERN: Mikor csináltattad azt a tetoválást a kézfejedre?
BILL: Röviddel azután, hogy Los Angelesbe költöztünk.
GUSTAV: Az nagyon régi.

STERN: Miért ilyen morbidat?
TOM: Büszke rá, hogy ilyen csúnya.
BILL: Úgy gondoltam gyönyörű. Olyan tetoválást akartam, amely befedi az egész kézfejemet és találtam egy tetováló művészt (Wyatt Vandergeest) Los Angelesben, akinek nagyon bejöttek a munkái. Egyébként ő készítette a többi tetoválásomat is.

STERN: A sajtótájékoztatón a ”szelfie generáció” képviseltette magát. Nektek mond ez valamit?
TOM: Most már igen. Kezdetben, még aláíró kártyákat akartunk nyomtatni. Aztán rájöttünk, hogy ennek többé már nincs értelme, mert manapság az emberek csak szelfie-t akarnak. Mi még a régi időkből jövünk, mikor mindenki valami aláírt cuccot akart, de azok az idők már elmúltak.
BILL: Igen, néha kicsit öregnek érezzük magunkat. Mikor elkezdtük, nem volt még Facebook, Twitter vagy Instagram! 10 évvel ezelőtt, mikor megjelentettük a ”Schrei” albumot, mindenki az albumunkkal a kezükben állt és azt akarták, hogy aláírjuk. Manapság már senki sem akar aláírást! Előfordult, hogy valaki szeretett volna egy közös fotót és azt mondtam, ”Most nem tudok, de aláírok neked szívesen valamit”, és aztán azt mondta, ”Nem, nincs szükségem aláírásra.” Sokáig nem is volt profilunk a közösségi médiában. Minden megváltozott.
TOM: De szerintem ez a változás jó, mert vannak előnyei is. Észrevettük, hogy az előadóknak kialakult most már a saját médiuma, és máskét tudják az egészet irányítani, mint régen. Akkor teszünk közzé valamit, amikor akarunk.
BILL: Épp tegnap aktiváltuk a Tokio Hotel Instagram profilt.

STERN: Nagyon ellentmondásos visszajelzéseket kaptatok a klipetekre. Miért vagytok annyira ellene annak, mikor ”provokatívnak” titulálják?
BILL: Egyszerűen nem értem, az emberek miért húzták fel magukat annyira a ”Girl Got a Gun” klippen!
TOM: Nem számítottam rá. Azt hittem, majd úgy gondolják, hogy ez valami más.

STERN: Szerintem vicces volt.
BILL: Pontosan! Sok ember túl komolyan vette. Úristen, hova vezet ez az egész beszélgetés?! Úgy gondoltuk, hogy a plüss figura egy jó vicc lesz. De nem kellett volna akkora ügyet keríteni belőle, hogy pénisze van.

STERN: A zenekaron belül beszéltetek erről? Georg, te a többiekhez képest kevésbé találtad viccesnek?
GEORG: Mindannyiunk szerint vicces volt. Számunkra ez sokkal inkább a szuper klip rendezőnkről szólt.
BILL: Ezt leszámítva, volt egy bizonyos időtáv, ami eltelt a videók közt. Egyenként választottuk ki őket, nem egy csomag volt, amit már korábban elterveztünk. Külön-külön kell őket nézni.
TOM: A ”Love Who Loves You Back” kislemez borítóját én találtam ki. Az interneten találtam és nem bírtam abbahagyni a nevetést. Gondoltam tökéletesen passzol majd.

STERN: De ez egy kicsit cinikus.
TOM: Számomra azért van jelentése. Nézze, én például évekig úgy találtam szerelmet, hogy interneten néztem pornót az egész használatával. Mint a képen.
BILL: Sok ember van, aki az interneten talál szerelmet. Ahogy az emberek nagy része legalább egyszer nézett már életében az interneten pornót. Gondoltuk, passzol a témához.

STERN: Tom, ez egyáltalán nem vicces, hanem szomorú.
TOM: Szerintünk akkor is vicces ez a borító.
BILL: Van jelentése. Mindig abban a pillanatban döntöttünk a borító munkáról és a klipről, mikor felvettük a dalokat. Nem egy ”szex csomagot” akartunk nyújtani az embereknek. Ezt a média találta ki, de ha jobban megnézitek, sokkal több van benne.

(Bill holdjárójával véletlen belerúg az asztalba.)

STERN: Bill, úgy kérdezem, mint nő a nőtől…
TOM: Nők. (nevet)

STERN: Nem fáj a lábad ezekben a cipőkben?
BILL: Dehogynem. Iszonyat kényelmetlenek. Igazából mikor távoztunk, majdnem orra estem benne, mert rengeteg ember volt és Pumba is rángatott. Aztán majdnem le is vettem.

STERN: De miért csinálod ezt magaddal?
BILL: Mert iszonyat jól néznek ki. De ki lehet bírni néha. Mindig is rajongtam az extrém cipőkért. A cipős táskám nagyobb, mint a bőröndöm.
TOM: Nem csak rajongsz az extrém cipőkért.

STERN: Visszatérve a szex és a ”Love Who Loves You Back” témakörhöz. Alapvetően szerintem jó az a mottó, hogy ”szeresd, akit akarsz kortól, kinézettől és nemtől függetlenül”. De a szerelem csak a szexről szól? És most ismét visszatérünk az internetes pornóhoz.
TOM: A nagy szerelem megtalálása gyakran a szexszel kezdődik.
BILL: Pontosan.
GUSTAV: Nem akarsz zsákbamacskát venni.
GEORG: Ez fontos része a szerelemnek. Nem lehet jó a szerelem jó szex nélkül.
TOM: Még mindig abban a szakaszban vagyunk, mikor igen aktív nemi életet élünk.
GUSTAV: És aztán újra ott van az internet.

STERN: Csalódottak voltatok, hogy a rajongóitok olyan csendesek voltak a sajtótájékoztatón?
BILL: Még bele sem gondoltam ebbe igazából. Ezt nem kell negatívan értelmezni. Szerintem a koncerteken majd újra hangosak lesznek. Ma ott volt a média is, így egy kicsit visszafogottak voltak. De amúgy jó érzés. Csak pár rajongó nyert jegyet.

STERN: Biztos megkönnyebbültetek.
TOM: Az, hogy most nem kiabáltak olyan hangosan… aligha van energikusabb közönség a miénknél. Egyáltalán nem akarom, hogy az emberek csak tapsoljanak, és ne ordítsanak többé. Egy előadó számára nincs jobb érzés, mikor a színpadon áll, és az emberek megőrülnek. A magánéletben ez egy teljesen más dolog.

STERN: Most Los Angeles marad az otthonotok?
BILL: Igen. Habár nagyon szeretnék New Yorkba menni, imádom azt a várost. Los Angeles kicsit unalmas. Éhezem az életre és a kalandokra. Mindig arra gondolok, hogy mennyi dolgot hagytam ki.

STERN: Mi az élet?
BILL: Nem tudom. De számomra azzal kezdődik, hogy mikor otthon vagyok hétvégén, nem tudok kikapcsolódni vagy filmet nézni. Mindig el akarok menni valahova és szocializálódni. Szeretem, mikor sok ember vesz körül. Hozzánk mindig ellátogat valaki. Imádom, mikor tele a ház.
TOM: Most az Egyesült Államokban fogunk maradni. Sokkal nyugodtabb így számunkra.

Forrás: Stern.de

A fordításért köszönet illeti Betty-t (http://www.tokio-h.com/).