Bill és Tom Kaulitz – két név, mely a 2000-es évek közepén megtestesítette a női emó közönség számára a tini hisztériát és a kamaszkori szexuális fantáziát, habár akkoriban az emó, mint műfaj nem is létezett. Zenekarukkal, a Tokio Hotellel miután az egypetéjű ikrek otthagyták az iskolát és elköltöztek Magdeburgból, meghódították az európai slágerlistákat terelő utak nélkül. És a magazinok pletykarovatában hetente legalább egyszer hasábokat töltöttek meg, míg karrierjükben szünetet nem tartottak. 2010-ben véget vetettek: visszavonultak Los Angeles névtelenségébe. Németországtól és rajongóiktól távol. És a médiától. Nagy szünet, miután mindent elértek, amit csak el lehetett. Mindez megtörtént az ő korukban. Új albumukkal, a “Kings of Suburbia”-val a Tokio Hotel visszatért a rivaldafénybe. Bill és Tom Kaulitz – a testvérek pedig 25 évesen térnek vissza.

INDIE: Miért volt ilyen hosszú a szünet és miért költöztetek Los Angelesebe?
BILL: Nem akartunk már a rivaldafénybe lenni. Tom – bár átmenetileg – de még abban is bizonytalan volt, hogy a zenekarban akar-e maradni és megkért, hogy keressek új gitárost. Velünk dolgozott volna továbbra is a stúdióban, de nem akart már a rivaldafényben lenni többé.
TOM: Néha még mindig a címlapokon kötöttünk ki Németországban. Több magazin címlap sztorija is rólunk szólt valamilyen magánéleti dologgal kapcsolatosan – egyszerűen már nem volt egyensúly: már nem a zenénk miatt szerepeltünk a címlapokon, hanem hogy valamit csináltunk vagy nem csináltunk a szabadidőnkben. Ez volt az a pont mikor már nem akartam ezt többé – ki akartam lépni. Egyikünk sem akarta folytatni ilyen körülmények között.
BILL: Ezt leszámítva, az utolsó album megjelenése után már nem tudtam, miről akarok írni, mivel már mindent elmondtunk a korábbi lemezeinken. Itt volt az ideje, hogy visszakapjuk a magánéletünket, amely Németországban nem volt lehetséges. Minden teljesen kicsúszott az irányítás alól. Egy bizonyos ponton elkezdtünk menekülni a saját karrierünk elől és semmit sem akartunk kezdeni a Tokio Hotellel. Az volt a terv, hogy először visszavesszük minden felett az irányítást és aztán elgondolkozunk újra az album megjelenésén.

INDIE: 21 évesen egy új kezdett, egy olyan városban, ahol senkit sem ismertek miután mindenhol rajongók követtek eddig. Milyen érzés igazából, hogy újra van magánéletetek?
BILL: Hihetetlenül jó érzés volt, hogy ismét megtehetünk normális dolgokat – mint például elmenni valahova kávézni vagy, hogy egyszerűen elmegyünk a boltba, hogy bevásároljunk. Miután 15 évesen otthagytuk az iskolát, ilyeneket nem tehettünk meg többé. Ez volt az első alkalom, hogy végre lehetett magán életünk, felnőttként valódi életünk miután félre tettük a karrierünket. Először nagyon furcsa volt, mert nem voltunk hozzászokva, de egy idő után elkezdett újra jó lenni, különösen az a pillanat, mikor feltűnt, hogy gyakorlatilag teljesen el tudok tűnni Los Angelesben, mert senki sem tudja, hogy ki vagyok. Csak egy voltam az utcán sétálgató emberek közül. Régen a nap 24 órájában a Tokio Hotel részei voltunk. Ma már megtaláltuk az egyensúlyt. Van magánéletünk és csak akkor vagyunk a Tokio Hotel mikor dolgozunk. Szerintem még sosem voltunk ilyen kiegyensúlyozottak, mint most. Időt szántunk rá, hogy elgondolkozzuk önmagunkon és, hogy felfedezzük kik is vagyunk magánemberként – mit szeretünk, mit nem, és kik is vagyunk. Vannak hobbijaink, amelyek korábban nem igazán voltak. Ha nem fejlődsz emberként, akkor előadóként sem fogsz. Visszatekintve, a szünet nem csak a zenekarra volt jótékony hatással, hanem ránk is, mint emberre. Így már nem tudtuk tovább folytatni.

INDIE: Az újonnan választott otthonotok, Los Angeles új tűnik nagy hatással volt az új albumra, mivel ez nem állt volna így össze Magdeburgban.
BILL: Határozottan nem. Ma már ha Magdeburgra gondolok, akkor horrorisztikus érzéseim vannak. Egy iszonyatosan lehangoló város. De Los Angelesnek nem sok köze volt az albumhoz. Igazából számomra pont ellenkezőleg: azt kell mondjam, szerintem Los Angeles nagyon unalmas. Minden olyan korán történik, a klubok hajnal 2-kor bezárnak – Európában sokkal izgalmasabb az éjszakai élet. Az album az élettel kapcsolatos érzéseinket és a névtelenség hatalmas luxusát tükrözi.

INDIE: Idővel könnyebb vagy nehezebb, hogy testvérekként zenéltek?
BILL: Ugyanolyan. De el kell mondjam, hogy köztünk nem az a tipikus testvéri kapcsolat van, mint más testvérek között, mert mi egypetéjű ikrek vagyunk. Nehéz elmagyarázni másoknak, hogy mi nem csak testvérek vagyunk, de emberekként is sok szempontból ugyanolyanok vagyunk. Együtt élünk és a Tokio Hotel nélkül is minden egyes napot együtt töltöttünk az elmúlt 5 évben.
TOM: Fel sem merült a kérdés, hogy külön költözzünk, és egyedül éljünk. Mindent együtt csinálunk és mindent tudunk egymásról, gyakorlatilag egy embert alkotunk. Még akkor is ha alapvetően én vagyok a szerethetőbb kettőnk közül.

INDIE: Együtt éltek – ki felel a mosogatásért?
BILL: Egyikünk sem, mindketten lusták vagyunk. Legtöbbször megvárjuk, míg a házvezetőnőnk megcsinálja nekünk. De ha van valami fontos dolog, amit meg kell csinálnunk – házimunka terén – akkor azt is együtt csináljuk.
TOM: De én vezetek mindig. Bill sosem vezet. Mindig én vagyok a sofőr, ami jó és így kell lennie. Ha az anyós ülésen kell ülnöm, akkor rosszul leszek. Utálok az anyós ülésen ülni és úgy kocsikázni. Imádok autót vezetni, imádok motorozni és hozzá kell majd szoknom, hogy más ül a volán mögött, mikor turnézunk. Szívesebben vezetném én magam a turné buszt!

INDIE: Szóval nincsenek súrlódások köztetek?
BILL: Nagyon ritkán. Ez nem jelenti azt, hogy nem szoktunk veszekedni. Mikor veszekszünk, akkor az nagyon durva, de nem szoktunk sokáig haragot tartani. Az egypetéjű ikrek közt kicsit erősebb a kapcsolat, mint más testvérek közt. És nem is tudjuk másként csinálni. Minden élményünket megosztottuk egymással. Tulajdonképpen nem is tudok olyat mondani Tomnak egy napomról, amit ne tudna, mert ott volt és átélte velem. Teljesen egyformán élünk.

INDIE: Mi miatt szoktatok veszekedni leggyakrabban?
TOM: Ez a helyzettől függ, legtöbbször munka miatt. Magánéleti kérdésekben nagyon ritkán vitatkozunk. A veszekedéseinkben az a legjobb, hogy ismerem Billt kívülről-belülről, így nagyon tudom ő provokálni. Senki sem tudja jobban provokálni – és ugyanakkor engem sem tud annyira provokálni, mint Bill. Mikor veszekszünk egymással, akkor tényleg veszekszünk, és nagyon hangosan és durván végződik, így ilyenkor mások általában vörös fejjel hagyják el a szobát.
BILL: Az emberek gyakran felteszik maguknak a kérdést, hogyan tudnak egymás szemébe nézni egy ilyen durva veszekedés után, de aztán pár perccel később már minden feledésbe merül.

A Tokio Hotel visszatérő albuma, a “Kings of Suburbia” október 3-án jelent meg. (Universal Music)

A fordításért köszönet illeti Betty-t (http://www.tokio-h.com/).