Ősz első napjaiban, a Universal meginvitált egy interjúra a Ritz Carlton szállodába Berlinben. A szálloda előtt egy csoport turista volt, akik irigykedve vizslatnak mindenkit, aki elhagyja a fényűzően berendezett szálloda előcsarnokát. Az ablaktalan folyosókon keresztül belépek a sajtó számára fenntartott szobába. Bill és Tom Kaulitz egyébként az ablaknál ül, a légkör nyugodt. Egy beszélgetés arról, hogyan nőttek fel a külvárosban, a szabadságról és az életről a nagyvárosban.
L’OFFICIEL HOMMES: Egy újságíró kérdésére, ha megkérdezték, hogy volt-e normális kamaszkorotok, azzal válaszoltatok, hogy “Igen, persze, volt!” Nehéz elhinni.
BILL KAULITZ: Csak azt vettük észre, hogy a mi karrierünk folyamatában nem ez volt a helyzet. Mikor 15 évesek voltunk, akkor jelent meg az első kislemezünk, a “Durch den Monsun” és számításainkkal ellentétben, nagyon sikeres volt. Akkoriban nem az volt a tervünk, hogy a nyári szünet alatt hirtelen híressé válunk. Csak reagáltunk rá.
TOM KAULITZ: Eleinte jó volt. Aztán mikor idősebbé válsz, csak azt veszed észre, hogy a buborékon kívül már nincs többé életed. Tegnap le akartunk menni a hotel bárjába, és aztán egy pillanattal később 1.000 ember ácsorgott az ablakban. A pincér behúzta a függönyöket, és aztán újra egyedül ücsörögtünk a sarokban, mint az állatkertben. Ilyen formában semmit sem kapsz már persze az élettől.
L’OFFICIEL HOMMES: Rengeteg híresség nagyon gyakran túlkésőn kap észbe és aztán 40-es éveik végén alkoholistaként kell fel azokban a hotel bárokban.
BILL KAULITZ: Ez így van, persze vannak olyan kollégák, akik így járnak, és már többé nincsenek céljaik. Számunkra a csapatunk családdá vált és a legszűkebb baráti körünkké.
TOM KAULITZ: Ez a komfort zóna. Kívülállóként talán felteszed magadnak a kérdést, “Miért is panaszkodnak ezek?” De a mi célunk, hogy életünk hátra levő részében zenélhessünk. És ezt csak egészségesen teheted meg, ha megtalálod az egyensúlyt. Talán kicsit úgy, mint a Rammstein. A zenekar felének normális családi élete van New Yorkban… családapák. És mikor turnéznak, akkor viselkednek kemény rockerekként.
L’OFFICIEL HOMMES: Akkoriban, mikor egy nyár alatt sikeressé váltatok, a külsőtök nem teljesen mainstream, de szalonképes lett. Ez problémát jelentett?
BILL KAULITZ: Persze! Fiatalon mindig a külsőmmel provokáltam, még az iskolába is így jártam és mindig összetűzésbe kerültem a többi diákkal és a tanárokkal. Finoman szólva talán a provokálással az volt a szándékom, hogy visszajelzést váltsak ki. Számomra az életben a legfontosabb a szabadság és az önállóság érzése. Nem hagyom, hogy bárki is azt mondja nekem, hogy a férfiak nem hordhatnak magassarkút, körömlakkot vagy szempillaspirált. De a kérdéshez visszatérve, ma olvastam a “Wetten, dass…”-os fellépésünkről: “A mellek nélküli nő egy hálós mellényben.” Gondoltam, hogy ez lesz, de természetesen nem érdekel. De nyilvánvalóan a külsőm még mindig provokatív.
L’OFFICIEL HOMMES: Tom, van az a gyönyörű, nagyon személyes pillanat, a “Run, Run, Run” háttér videójában, mikor Bill kisminkelt. Te is mindig szokatlanul öltözködtél, de Bill sokkal különcebb.
TOM KAULITZ: Abszolút.
L’OFFICIEL HOMMES: Ez valaha is beszédtéma volt köztetek?
TOM KAULITZ: Nem igazán. Nagyon korán kialakult nálunk. Mindig is máshogy néztünk ki, már 13-14 éves korunkban is.
BILL KAULITZ: Azért néha akadtak problémák. Korábban Tom…
TOM KAULITZ: … a másik véglet voltam. Punk voltam és nagyon lázadó. Che-Guevarás pólóban és raszta frizurával mászkáltam.
BILL KAULITZ: Punk volt, míg nálam a neoprene időszakom tombolt.
TOM KAULITZ: Olyan volt, mint a színpadon. Bill neoprene-ben, míg én Che Guevarás pólóban és mindenki azt gondolta: “Áruljátok el nekem, milyen zenekar is ez?!” És az emberek a mai napig ezt gondolják.
L’OFFICIEL HOMMES: Nem lehetett könnyű ilyen furcsán öltözködni a külvárosban…
TOM KAULITZ: Először Hannoverből Magdeburgba költöztünk és átraktak mindket ott egy másik iskolába. Már az általános iskolában is másként öltözködtünk. Magdeburg olyan város, ahol az embereknek nem feltétlenül van érzéke a divathoz, de ott is túléltük. Mikor a szüleink aztán ott egy faluba költöztek, na, akkor kezdett az elején nagyon durvává válni a helyzet.
BILL KAULITZ: Túlságosan nagy volt az őrület. Manapság gyakran gondolok vissza arra az időszakra. Fiatalon, és tiniként nem gondolkozol ezen túl sokat, mert nagyon magabiztos vagy. Utólag azért örülök, hogy nem verték be párszor a képem.
TOM KAULITZ: Sokszor voltunk azért a határán.
L’OFFICIEL HOMMES: Tapasztaltatok erőszakot?
TOM KAULITZ: Persze, a nevelőapánknak néha…
BILL KAULITZ: … gyakran baseball ütővel és kutyával jött értünk. És minden reggel a buszon, úgy bámultak ránkt az emberek, mint az űrlényekre. A lehető leggyorsabban ki akartam szabadulni onnan. Ezt nagyon világosan tudtam. Ez volt a mozgatórugó minden tettünk mögött. Egy nagyvárosba akartunk menni, lehetőleg Berlinbe.
L’OFFICIEL HOMMES: Szinte már klasszikus, ahogy Lou Reed and John Cale énekelte, ” There’s only one good thing about a small town, you know that you wanna get out. (Egyetlen jó dolog van a kisvárosban, hogy tudod, ki akarsz törni onnan.)“
TOM KAULITZ: Abszolút. Ennél nagyobb vágyunk nem is lehetett volna. Ezért léptünk fel minden hétvégén zenekarként, hírnevet akartunk szerezni, hogy aztán egy nap megélhessünk a zenénkből.
L’OFFICIEL HOMMES: Hogyan képzeljük el a szerepek megoszlását köztetek?
BILL KAULITZ: A zenekart illetően, most Tom az, aki minden zenével kapcsolatos dologgal törődik. Legyen szó a készítési folyamatról a saját Los Angeles-i stúdiónkban vagy egy élő fellépésünkről. Én sokkal inkább a vizuális dolgokkal törődöm, intézem, hogy milyen interjúkat akarjunk adni illetve kivel fotózzunk vagy forgassunk klipet.
TOM KAULITZ: A magánéletben azt mondanám, hogy én vagyok a felelősségteljesebb és Bill az érzelem vezéreltebb. Mindig nekem kell Billt szállítanom.
BILL KAULITZ: A dédnagyapánk mindig maga mellé ültette Tomot és azt mondta, “Tom, ne hagyd Billt vezetni…”
MINDKETTEN: “… és mindig ügyelj a pénzre!”
TOM KAULITZ: 104 éves lenne és végig ezt mondta. Igazából igaza van kicsit.
L’OFFICIEL HOMMES: Egyedül nem boldogulnátok?
TOM KAULITZ: Nem, kiegészítjük egymást.
BILL KAULITZ: De azt el kell mondani, hogy Tom sokkal jobban függ tőlem.
TOM KAULITZ: Szerintem Bill csak magát áltatja ezzel.
BILL KAULITZ: Nem, ez így van! Még a barátaink is ezt mondják.
TOM KAULITZ: Csak azért mondják, mert szerintük vicces.
BILL KAULITZ: Tényleg nagyon aranyos. Semmit sem csinál nélkülem. Ha elrepülök pár napra New Yorkba, és leszállok, akkor rögtön van már 20 üzenetem Tomtól: “És? Jól utaztál? Küldj nekem fotókat! Legközelebb veled tartok.”
TOM KAULITZ: Persze, mert aggódom, és most úgy állítja be, hogy nem boldogulok nélküle. De nálam egy inkább a nagy testvér szindróma.
BILL KAULITZ (nevet): Marhaság!
TOM KAULITZ: Mindig meg kellett védenem, mikor meg akarták verni.
BILL KAULITZ: Ó, mekkora hülyeség!
TOM KAULITZ: Elismerhetnéd végre!
L’OFFICIEL HOMMES: Mindig is az önmenedzselés hívei voltatok, továbbá felépítettetek egy stúdiót Los Angelesben. Ez egyfajta szabadság, de ugyanakkor nagy teher is.
BILL KAULITZ: Egyértelműen. De Tommal mindig is nagy szánk volt. A Universalnál már 13 évesen beültünk a lemezkiadó értekezleteire. 15 évesen gyakorlatilag egy nagy céget irányítottunk. Vannak ügyvédeink, adótanácsadóink, menedzsereink, mind az alkalmazottaink, így felelősséged van. Persze, ez hihetetlenül fárasztó is tud lenni, de ha valami rosszul alakul, akkor legalább tudom, ki a hibás.
L’OFFICIEL HOMMES: Több évnyi turnézás után Los Angelesbe költözöztetek. Kérlek, meséljetek az első ottani benyomásaitokról.
BILL KAULITZ: Los Angelesben az első időszakban azt gondoltuk: “Remek, nyaralunk!” De számomra Los Angeles egy olyan város inkább, ahova azért költözöl, hogy munka után nyugodtan pihenhess.
TOM KAULITZ: Los Angelesben ez úgy működik, hogy elmész, találkozol a barátaiddal, a barátok barátaival és aztán mindenki először elmondja a maga siker történetét. Nincs még egy olyan város, amely ennyire siker orientált. Vég nélkül neveket aggatnak egymásra.
BILL KAULITZ: Összejönnek, és először azon versenyeznek, hogy kinek van több Twitter követője, Facebook barátja vagy Instagram like-ja. Mi pedig mindig csak ültünk és azt gondoltuk, hogy reméljük senki sem fog most hozzánk szólni.
L’OFFICIEL HOMMES: Vizuális szempontból hogyan inspirált titeket a város?
TOM KAULITZ: Nyilvánosság előtt mindig azt állítom, hogy a város egyáltalán nem volt ránk hatással, de természetesen teljesen másképp kelsz fel ott. Mindennap süt a nap, kék az ég és pálmafák vannak.
BILL KAULITZ: De Los Angeles nem egy divatos város, ami engem nagyon zavar. Mindenki flip-flop papucsban, rövidnadrágban és trikóban szaladgál. Egy idő után már nem is törődsz azzal, hogyan nézel ki Los Angelesben. New York ilyen szempontból sokkal inspirálóbb.
L’OFFICIEL HOMMES: Németországban alapvetően még mindig butának vagy felületesnek tartják az olyan embereket, akiket érdekel a divat.
BILL KAULITZ: Pedig a divat nagyon fontos. Számomra ez kéz a kézben jár a zenével. A divat hatással van az emberekre. Számomra mindig különleges hangulatot jelent, mikor kitalálok egy külsőt. De sosem szabadna öltöztetni. Ezért sem öltöztetjük Georgot és Gustavot őrült ruhákba, mert az borzalmas nagy hülyeség lenne. Gustav leszarja a divatot.
TOM KAULITZ: És Georgnak is az a legfontosabb, hogy ne legyen túl hosszú a felsője, mert különben idegesíti gitározás közben.
L’OFFICIEL HOMMES: A legújabb albumotokon közel 6 évig dolgoztatok. Ez idő alatt, hogyan változott a zenétek?
TOM KAULITZ: Az album készítése során sokat foglalkoztunk a hangzások tervezésével, a szintetizátorokkal és a különböző effektekkel. Hogyan készíts egy szuper dalt, amiben basszusgitárár és dob van, pergő hanggal, na, például ez iszonyatosan izgalmas volt és segített nekünk a tovább lépésben. A kezdetektől fogva a magunk módján tanultunk meg mindent. Egyikünk sem tanult meg profin játszani a hangszerén, egyikünk sem tud kottából játszani. 7 évesen kaptam egy gitárt és hallás illetve érzés alapján játszom. Gyakran az az érzésem, hogy azok a profik túl sokat tudnak. És néha ez a tudás akadályt is jelenthet.
BILL KAULITZ: Ezért tört ki nagyon gyorsan a divatból a zene. A német zenészek hasonló hozzáállást mutattak a ’80-as évek elején. Dobosok, mint például a DAF-ból Robert Görl mondták, “Persze, jártunk a konzervatóriumba, és most elfelejthetünk mindent.”
TOM KAULITZ: Igen, pontosan!! Túl technikássá váltak egyébként.
BILL KAULITZ: Időközben elkezdtem énektanárokhoz járni, de az első óra után mindig otthagytam őket. Olyan kezdett lenni, hogy “A színpadon úgy kell irányítanod magad, mint egy kartonlapot.” És aztán ott állsz és elgondolkozol: “Mi van? Egy jelmezben állok ott, A-ból B-be rohangálok, nem fogom magam úgy irányítani, mint egy…”
MINDKETTEN: “… kartonlapot!”
L’OFFICIEL HOMMES: A divatban, és a divatfotózásban mostanában az a benyomás uralkodik, hogy az emberek elkezdtek egyre kevésbé retusálni.
BILL KAULITZ: Igaz. Az emberek egyre többet és többet csinálták, de abba kell hagyni. Különben mindannyian robotokká és mesterségessé válunk.
TOM KAULITZ: Az emberek gyakran azt gondolják, hogy ez egy ellentmondás, amit mondunk, mivel az új albumunk nagyon elektronikus, és már semmi tisztaság nincs benne. De egyáltalán nem könnyebb szintetizátoron játszani, mint gitáron. És egy gitár nem szükségszerűen természetesebb, mint egy szintetizátor.
L’OFFICIEL HOMMES: Még mindig van rajtatatok nyomás, hogy mindig a slágerlisták élény legyetek?
BILL KAULITZ: Ma már sokkal nyugodtabbak vagyunk, ez már a negyedik album.
TOM KAULITZ: Számunkra inkább összességében számítanak a listás helyezések. Számomra a legfontosabb, hogy sokáig dolgozhassunk az albummal. Nagyon sok energiába kerül nekünk, így a lehető leghosszabb ideig akarok profitálni belőle.
A fordításért hatalmas köszönet illeti: Betty (http://www.tokio-h.com/)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés